Szociális kapcsolatháló és kulturális gyakorlat az írógép korszakában. EME Kiadó, Kolozsvár, 2020

- részlet a könyvből, III. -

Az indigó évszázada

Az antropológiai, néprajzi kutatások immár rendszeresen használják az olyan írott szövegeket, mint a levelezések, naplók, feljegyzések, egyéb írásos hagyatékok, mint a kultúra kutatásának forrásait. Ezek a kutatások abból indulnak ki, hogy ezekben az iratokban fellelhetők az őket létrehozó mikrovilágok működésének legfontosabb jellemzői: a társadalom tagjainak értékrendje, a viselkedési szabályok, a mentalitásuk és sok egyéb. A jelen munka fő hivatkozási alapja a már említett iratanyag, a munka célja ennek bemutatása és értelmezése. Ennek a munkának nem célja összegezni a levelezéssel kapcsolatos teljes körű szakirodalmat, hiszen ezt már megtették korábbi áttekintések, ezért csak utal arra, hogy az alfabetizációról, az írásszokásokról[1], ezen belül a levélírás történetéről[2], a levélírás kutatásának történetéről[3], a levélírás és az életpálya összefüggéseiről[4], az írott szövegeknek az egyéni életben betöltött szerepéről[5], de a levelek nyelvi vonatkozásairól[6], egyes személyiségek levelezéséről[7] készített szakmunkák kellő áttekintést nyújtanak a téma szakirodalmi előzményeiről.

A vizsgált iratanyag egy olyan korszak terméke, amely kommunikációs eszközei és technológiái nagyban különböztek az iratanyag feldolgozásának éveiben rendelkezésre álló eszközöktől. A 20. század nagy részében a magánszemélyek legfontosabb kapcsolattartási eszköze a személyes találkozáson kívül a postai levelezés volt.

A század első két évtizedében született személyeké volt az utolsó olyan generáció, amely teljességgel elektronikus kommunikáció nélkül nőtt fel: telefont csak idős korukban használtak, számítógéppel csak nagyon idős korukban találkoztak és többnyire nem használták, mobiltelefon és internet nem volt az ő életidejükben. A média számukra a nyomtatott újságok, a rádió és a televízió volt. Romániában 1945 és 1989 között ez kizárólag az állami tulajdonban és ellenőrzés alatt levő közszolgálati médiát jelentette. A távolsági kapcsolattartást pedig a posta intézménye biztosította.

A postai úton történő levelezés a 20. század domináns kommunikációs eszköze volt. A kézzel vagy írógéppel írt leveleket azonban a levél írója az esetek túlnyomó többségében másolat készítése nélkül postára tette és elküldte a címzettnek, így neki magának nem maradt másolata a saját leveleiről. A mai fiatal generáció tagjai, akik már nem a kézírásos, hanem az elektronikus levelezést gyakorolják, és természetesnek veszik azt, hogy minden elküldött levelük visszakereshető a postafiókjukban, talán kevésbé értik meg azt, hogy milyen érzés volt egy levelet megírni és elküldeni úgy, hogy annak csak az az egy, postán elküldött példánya létezett, és másolata nem volt (automatikusan) visszakereshető.

Ezt a helyzetet volt hivatott orvosolni az indigó használata, különösen akkor, ha az ember írógéppel írta a leveleket. Indigót a kézírással írt szöveg esetében is lehetett alkalmazni, ám ez nehézkesebb volt: ilyenkor a szélén összetűzték gombostűvel a lapokat, hogy ne csusszannak el. Sokkal könnyebb volt írógépben használni az indigós lapokat, itt minimális volt az esélye az elcsúszásnak.

Az indigót a levelezőlapokkal azonos méretben forgalmazták. Amikor másolatot szeretett volna készíteni egy szöveg írója, az írógépbe úgy fűzte be az írólapját, hogy mögéje tett egy indigós lapot és egy másik írólapot. Így amikor leütötte a betűket, az ütés erejétől a betű nemcsak az első lapon, hanem a második, ún. másolati lapon is látszott. Amennyiben több másolatra volt szükség, lehetőség volt egyszerre több lap és indigó összefűzésére. Az iratok között van olyan szöveg, amely több példányban van meg, és látszik, hogy ilyenkor ezt az eljárást alkalmazták.

A fejezet elején az indigó évszázadának neveztem ezt az időszakot – nyilván ez a megközelítés az itt vizsgált iratanyag és ennek az anyagnak a létrehozója szempontjából releváns, illetve mindazok szempontjából, akik a legfontosabb kapcsolattartási eszközként a levelezést használták, és irataik sokszorosítása céljából pedig az indigót. A toll, a ceruza, a töltőtoll, a golyóstoll, az írógép a gondolatok rögzítésének eszköze volt, az indigó azonban az első olyan széles körben hozzáférhető eszköz, amely lehetővé tette a szöveg sokszorosítását anélkül, hogy azt kézzel újra leírták volna. Az indigó tette lehetővé azt, hogy a jelen vizsgálat tárgyát képező iratanyag egyben maradhasson.

A jelen kutatás központi szereplője a harmincas évektől kezdődően a kilencvenes évek közepéig kiterjedt levelezést folytatott, és ezeket az iratokat gondosan megőrizte. Nemcsak a bejárt életútja miatt érdekes ez az anyag, hanem az írásos hagyaték jellege miatt is egyedi: mivel a főszereplő szinte kényszeresen gyűjtötte a saját életét dokumentáló iratokat, azaz gyakorlatilag mindent, ami papír formában félretehető volt. A néprajzi, antropológiai szakirodalom ismer olyan esettanulmányokat, amelyek egy személy levelezését vizsgálták.[8] Ám ez legtöbb esetben csak az egy személy birtokában levő, általa kapott leveleket jelentette. Az adott személy által elküldött leveleket csak kis számban sikerült a kutatóknak összegyűjteni. Ezért aztán ezek az elemzések kevésbé szóltak az adott személyről, mint inkább a levelezői köréről.

 A jelen esetben azonban nemcsak azok a levelek maradtak meg, amelyeket az adott személy kapott, hanem azok is, illetve főleg azok, amelyeket ő fogalmazott és küldött el. Az első évektől ugyanis – kevés kivétellel – írógépen és indigóval írta a leveleit, majd írógéppel készítette a feljegyzéseit is – értelemszerűen ez utóbbit indigó nélkül, egy példányban, hiszen ezeket a szövegeket nem küldte el. Ez azt jelentette, hogy legalább egy, indokolt esetben azonban több másolatot is készített a saját leveleiről.

Az írógép korszakában az archiválási feladatot az állami és a gazdasági adminisztrációs apparátus is az indigó használatával oldotta meg, amely segítségével két vagy több példányban készültek el a hivatalos iratok, és így a kibocsátott iratokat saját maguk számára is visszakereshető módon dokumentálhatták.

A levelezés dokumentálásának igényét a szakirodalom a korábbi időkből is ismeri. A 19. században a nagy levélforgalmat bonyolító személyek a leveleik másolatát megtartották, hogy annak tartalmát később visszakereshessék.[9] A vizsgált anyag nagy része ehhez hasonló eljárással készült: a levelek írója másolatot készített és tett félre magának az elküldött leveleiből. A levelei eredeti, felső példányát aláírta és postára tette, a másolati példányt pedig az iratai között helyezte el. Ennek köszönhetően gyakorlatilag néhány évtizeden keresztül végig követhetjük azt, hogy mit gondolt a levelek írója az idők során.

Az indigó használata egészen idős koráig mindennapos volt. A kilencvenes években jelent meg a fénymásoló gép, majd lassan elterjedt a számítógép és a hozzá kapcsolt nyomtató. A gyűjteményben a kilencvenes évekből feltűnik pár fénymásolt oldal, amit körlevélként kaphatott meg, sőt, néhány levelet már számítógépen írtak meg, a hozzá kapcsolt nyomtatón nyomtatták ki, így küldték el neki postán, de ő fénymásolót vagy számítógépet sosem használt.

A posta sokáig az egyetlen, a tömegek számára elérhető, a távolsági kommunikációt biztosító intézmény volt, és szívesen használták, mert gyors volt. Gyorsaságát nem egyszer a levelekben is említik: megtörtént, hogy egy adott napon megírták és feltették a levelet, és a következő napon egy másik városban már olvasta is a címzett, mint ahogy ezt a Mihály nővére említi. 1981. október 21-én azt írja, hogy ő október 15-én írta a levelét, és az öccse október 16-án keltezte a válaszát. Ugyancsak a posta gyorsaságát említi nővére 1982 márciusában is: vasárnap este 6 és 7 óra között dobta be a levelet a postaládába, és kedden már meg is kapta a választ.

A postát nem csak gyorsnak, hanem megbízhatónak is tartották. Nagyobb pénzösszegeket is küldtek egymásnak a levél mellett a borítékban. 1964 szeptemberében nővére írja levelében azt, hogy egy ismerősük rajta keresztül küld az öccsének 1000 lejt, a leveléhez mellékelve küldi neki. Ez az összeg akkoriban akár egy havi megélhetést is biztosított. A hetvenes években, amikor egy barátja érdeklődött arról, hogy vajon megkapta-e a küldeményét, vagy netán elveszett a postán, Mihály azt válaszolta egy datálás nélküli levelében, hogy megkapta a barátja küldeményét, csak nem küldött erről visszajelzést neki, majd hozzátette: „Hát tudd meg, hogy a postán, amit hazulról küldünk, el nem vész semmi az ég világon.” A posta intézményében való feltétlen bizalma valószínűleg abból fakadt, hogy meglehetősen komoly tapasztalata volt ezen a téren. Hetente több, de olykor akár naponta több levelet írt, sokat kapott, és ez kialakíthatta benne ezt a fajta biztonság-érzetet.

Voltak persze olyan esetek is, amikor a postai szolgáltatás mégsem működött olyan jól, mint várták. Amikor 1982-ben külföldi folyóiratok megrendeléséről ír neki a nővére, azt is elmondTa, hogy a rendelés leadásakor a postai alkalmazott azt javasolta, hogy magyarországi lapokat ne rendeljen, mert azok akadozva érkeznek. Ugyancsak magyarországi küldeményről írnak 1974-ben. Apáca ismerőse januárban csomagot küldött Mihálynak Budapestről, és végül ugyanazon év szeptemberében tisztázzák levelekben, hogy a csomag nem érkezett meg. Szeptemberben megtudjuk, hogy Mihály kérésére kellett beszereznie valamit Budapesten, amit ő meg is tett, el is küldte, ám hónapokig nem kapott visszajelzést. A csomag küldője utólag szabadkozott, hogy nem miatta kellett Mihálynak nélkülöznie, hiszen elveszett a postán a csomag. 1974-ben egy pannonhalmi bencés szerzetes is említi levelében a postai szolgáltatásokkal kapcsolatos fenntartásait. Épp egy énekrendből akart elküldeni két példányt, ám azt írta, hogy kétli, hogy azok célba érnek. És itt felsorol számos európai és afrikai országot, amelyekbe rendszeresen küld leveleket, és azok a küldemények mindig megérkeznek, csak Romániába nem.

Látni kell azonban, hogy a panaszok mindig a magyarországi postai küldeményeket érintik, és ez nem véletlen: a magyarországi folyóiratok nem érkeznek rendszeresen, a Budapesten feltett csomag nem érkezett meg, és a bencés szerzetesnek is hasonló tapasztalata volt.

A sors iróniája, hogy végül a bencés szerzetes által küldött énekeskönyvek megérkeztek, ám Mihály, aki megkapta ezt az 1974-ben küldött csomagot, nem küldött a feladónak visszajelzést, hanem csak 1979-ben köszönte meg neki az énekeskönyveket, amikor újra levelet írt a szerzetesnek. Nyilván addig a szerzetes abban a tudatban élt, hogy a csomagja megint elveszett.

Ismert volt egy másik sokszorosítási technika is: a hektográf. 1964. szeptember 4-én egy levélben említik, ám nem ezzel a névvel, hanem a „sokszorosító kocsonya” összetételét kérdezik. A sokszorosítás abból állt, hogy egy zselés állagú anyagot készítettek, amelyre az élénk színnel írt vagy rajzolt papírt ráfordították. A zselé átvette az írást vagy rajzot. Erre aztán rásimítottak egy üres lapot, ami átvette az előző lap mintázatát. Állítólag 60 példányt is tudtak ezzel a módszerrel sokszorosítani. Ennek a zselének az összetételét kérdezik egy levélben egymástól, ám ebben a körben való használatáról nem tudunk.

[1] Keszeg 2008.

[2] Keszeg 2008. 225-229.

[3] Keszeg 2008. 229-230.

[4] Keszeg 1996, Keszeg 2008. 230-236.

[5] Keszeg 1998, 2006.

[6] Balázs–Grétsy (szerk.) 2003.

[7] Alexa–Pongrácz 2001, Nagy (szerk.) 2006, Beke 2010, Jakó 2012 stb.

[8] Keszeg 1996, Kokó 1999, Csergő 2012, Bíró 2015 stb.

[9] „A nagy levélforgalmat bonyolítók az elküldött leveleket <az e végre készített könyvbe lemásoltatják, hogy ha a szükség kívánja, tartalmaikat mindenkor megtudhassák>. Ezek a másolatokat őrző levelezőkönyvek (például Széchenyi Istváné) utólag a történészek számára igen becses forrásokká váltak.”

http://mindennapoktortenete.blog.hu/2014/05/15/levelezes_leveliras_19_szazad (2019. 02. 01.)

A könyv elérhetősége: az EME Kiadó honlapja