Szociális kapcsolatháló és kulturális gyakorlat az írógép korszakában. EME Kiadó, Kolozsvár, 2020

- részlet a könyvből, II. -

A gyűjtemény önmagán túlmutató célja

Mint említettem, az iratok olvasása során nem hagyott nyugodni az a kérdés, hogy vajon mi lehetett a gyűjtemény lét-rehozójának, a történetek főszereplőjének a szándéka, vajon miben reménykedett, amikor újra és újra betett egy-egy gépelt lapot egy kopott kartonfedelű iratgyűjtő dossziéba.

Az a gondolat, hogy a megtörtént eseményeket rögzíteni kellene, már elég korán foglalkoztatta, legalábbis abban a formában, hogy sajnálkozik, amiért nem tudja rögzíteni a pörgő eseményeket. 1949 augusztusában Kornéliának, egy Budapesten élő apácának írt levelében így elmélkedik az idő múlásáról: „Napok szállnak, mennek. A tavaszt a nyár, a nyarat már nemsokára az ősz váltja. Események egymást kergetik. Egyiken át sem estünk és máris jön a másik. Ki tudná azokat rögzíteni, vagy leírni?” Mintha sajnálná, hogy nincs módja arra, hogy mindent leírjon, ezért sajnos rögzítés nélkül telnek a napok.

Mintegy erre a kérdésére válaszul, kicsivel később kialakította magának azt a rögzítési technikát, amelyet következetesen alkalmazott: miután írógépet vásárolt magának, a levélírás és feljegyzések írása alkalmával az indigós másolatot készített. Ezzel megoldotta az 1949-ben még megoldhatatlannak látszó kérdést: hogyan rögzítsen minél több információt az eseményekről, és ezeket hogyan tartsa meg magának is.

A már előbb említett 1988. januári feljegyzéséig is érezhető volt az, hogy ő szerette volna, ha valakik valamikor elolvassák, amit hátrahagyott. Az a gondoskodás, amellyel másolatokat készített az elküldött leveleiről, ahogy évtizedekig szinte heti vagy napi rendszerességgel írt, és tette egymásra ezeket az iratokat, mintegy átadva őket az utókornak, mind erről tanúskodott. Néhány alkalommal ezt ki is mondta, mint a már említett 1988. január 27-i feljegyzésében.

Azt hiszem, hogy az írás számára nem csupán a kapcsolattartást jelentette, hanem önmagában is egy kedves tevékenység volt. Ha nem volt épp megválaszolandó levele, akkor feljegyzéseket írt. Amikor már mesélni valója sem volt az előző napok történéseit illetően, más írásos elfoglaltságot talált ki. Például voltak irodalmi próbálkozásai, amikor Szent László királyról próbált színdarabot írni, vagy mint amilyen a fogainak a története volt, amelyet 1989 őszén írt meg. És titokban azt remélte, mindig azt remélte, hogy valamikor valaki elolvassa mindezt.

Az iratanyag egyik érdekes lapján nemcsak önmagának teszi fel azt a kérdést, hogy vajon valaki olvassa-e a sorait, hanem kommunikál is az esetleges olvasóval, megszólítja őt. Egy 1987. november 7-i feljegyzésében arra kéri azt, aki olvassa majd a sorait, hogy ne nevessen. Arról írt épp, hogy van ismét kenyere egy falubeli asszony jóvoltából, és nem kell sorba állnia érte, mint ahogy mindenki más teszi, hiszen a kenyeret akkoriban náluk jegyre árusították, és hosszú sorok kígyóztak a kenyérüzletek előtt. A fontos információ ebben a történetben az, hogy mint a szövege írója számít arra, hogy valaki olvasni fogja a szövegeit. Ez az egyik ritka eset, amikor a jövőbeni olvasójával kommunikál: arra kéri, hogy ne nevessen azon, amit olvas. Leírja abbéli reményét is, hogy amikor majd olvassák a sorait, akkor már más lesz a társadalmi és gazdasági berendezkedés, ezért nehezebben fogják megérteni az ő világának eme részleteit. És ebben igaza lett. A jelen sorok írásának idején valóban más a társadalmi és gazdasági berendezkedés, mint az akkori, és a mai fiatal generáció valóban szervezett iskolai keretek között tanul arról az időszakról, a fejadagként osztott kenyérről és a sorban állásról is.

A szövegek írója tehát abban reménykedett, hogy valamikor a jövőben valaki olvasni fogja a hátrahagyott iratait. De vajon mit gondolt arról, ahogyan ezek a szövegek beszélnek a világáról? Van annak is nyoma, hogy olykor elégedetlen volt azzal, ahogyan a leírásai közvetíteni képesek a történteket. 1987-ben például leírja azt, hogy hogyan zajlott le a névnapja, elmeséli, hogy kik köszöntötték fel személyesen. Igencsak lelkes volt a nap végére, ám a jeles napról készített leírással elégedetlen volt: úgy látta, hogy az elbeszélése nem képes visszaadni ennek a lelkesítő napnak az élményét. Azzal vigasztalta magát, hogy az ünneplés képe majd az ő lelkében él tovább.

A kilencvenes évek elején tervezte, hogy készít egy összefoglalót élete egyik fontos szakaszáról, a gyulafehérvári évekről, amelyben a korabeli iratai alapján foglalná össze a mondanivalóját. 1992-ben készített egy feljegyzést, és ebben ismerteti a tervét, hogy a nyári szabadabb hónapok alatt megírja a gyulafehérvári élményeit. Anélkül, hogy részletezné a tartalmát, címet is adott ennek a munkának: Ahogy én láttam. Úgy vélekedett, hogy a munkának egy része már megvan, hiszen nagyon sok mindent már leírt naplókban, feljegyzésekben, csak elő kell vennie ezeket. Ez a megjegyzése is azt igazolja, hogy szövegeinek dokumentációs célja volt. Itt, a terve leírásakor ezt kérdezi: „Ha én nem végzem el ezt, kitől várhatnám, hogy vesződjék ezzel a munkával?” Nos, igen, a jelen sorok írója ezt a vesződéssel járó munkát végzi, nem csak a gyulafehérvári időszakra vonatkozóan, hanem a teljes írásos hagyatékát illetően.

1996 végén visszatér a szövegei sorsának kérdésére. Egyik paptársa arra bíztatta ekkor, hogy írja meg a visszaemlékezéseit. Azt válaszolja neki, hogy amit ő mondani akart, azt már többé-kevésbé elmondta, és itt a levelekre és a feljegyzésekre gondolt. Ám kétségei voltak afelől, hogy a gyűjteménye valaha is érdeklődésre tart majd számot, mert ezt írja: „Az utókor a gépelt dolgokat szemétként kezeli, és hagyja pusztulni. Sokan vittek nagy értékeket sírba. Ez emberi sors.” Érezni, hogy mennyire pesszimista, amikor úgy fogalmaz, hogy a gépelt iratokat az utókor szemétként kezeli. A szövegben kimondatlanul benne van a féltés, a saját iratai féltése, és a tehetetlen lemondás is. Elkeserítőnek érezhette azt a kilátást, hogy az őáltala hátrahagyott iratokkal is ez történik majd. Volt tudomása ilyen esetről, méghozzá igen közeli személy kapcsán. Tudjuk, hogy 1995-ben személyesen ment el, hogy magához vegye az alig pár hete elhunyt nővére iratait, és már nem találta meg azokat, addigra már kidobták őket. 1996-ban ezért is reflektál így iratai sorsára: „Majd megsemmisül. Majd, amikor holmijaimat a szemétdombra hányják.” A nővére iratainak szemétre dobásása miatt igencsak szkeptikus volt azzal kapcsolatban, hogy mi fog történni majd az ő „holmijaival”, és ez alatt itt főleg az iratait érti. Attól tartott, hogy a szemétre kerülnek. A mondata mögött ott van az a vágya, hogy bárcsak ne így történne.

Az iratait tehát végig magával szállította, valahányszor költözött. Utolsó életéveiben még levelezett, egyeztetett arról, hogy szülőfalujában szeretné elhelyezni a könyvtárát. Azt tervezte, hogy egy járművet fogad, és Gyöngyről, ahol korábban nyugdíjasként élt, elviteti a könyveit a szülőfalujába. Az iratokban végül nem reflektál arra, hogy a könyveit elszállíttatta-e, és hogy vajon ekkor kerültek-e az iratai is a szülőfalujába, egy padlásra, sok más irat mellé. Minden esetre 2013-ra már senki nem emlékezett arra, hogy a sok egyéb jellegű irat között ez a pár banánosdoboznyi irat kié volt, és az sem volt egyértelmű, hogy ezek összetartoznak. Így találtam rájuk, kezdtem el lapozni őket, majd lassan megérteni, hogy ezek a dobozok szervesen összetartozó anyagot alkotnak. Ott helyben kezdtem el őket olvasni egy július végi kánikulai időszakban, és olvastam a következő években folyamatosan.

A könyv elérhetősége: az EME Kiadó honlapja