Szociális kapcsolatháló és kulturális gyakorlat az írógép korszakában. EME Kiadó, Kolozsvár, 2020
- részlet a könyvből, I. -
„Kérdem e januárvégi reggelen: ki fogja ezt az írást valamikor is elolvasni?” 1988. január 27-ének reggele volt. Immár negyven éve, hogy Tyukodi Mihály rendszeresen készítette a feljegyzéseit, rögzítette másolatban a leveleit, gyűjtötte egybe az iratait, amikor ezen a téli reggelen az írógépe előtt ülve elgondolkodott azon, hogy vajon egyáltalán elolvassa-e majd a jövőben valaki mindazt, amit ő leírt és összegyűjtött, és leírta az idézett mondatot.
Ezt a mondatát 2017-ben olvastam el. A teljes hátrahagyott iratanyagot tekintve az egyik legerősebb élményem volt ez a pillanat. Több mint ezer iratának végigolvasása után jutottam el ehhez a mondatához, miközben az anyag olvasása során már ott dübörgött a fejemben a lapszéli kérdés: vajon miért? Miért hagyta hátra ezt a sok iratot? Mi volt a célja? Volt-e egyáltalán valamiféle célja? Míg aztán 2017-ben, egy meleg nyári napon egyszer csak ott ültem, kezemben egy gépelt szöveget tartalmazó lappal, amelyen Tyukodi Mihály azt kérdezi, hogy vajon olvassa-e valaha valaki a sorait, és ott voltam én, aki épp olvastam ezt a kérdését, miközben már jó ideje azon morfondíroztam, hogy vajon ő milyen szándékkal hagyta maga után mindezt az anyagot. Amikor elolvastam ezeket a sorokat, beleborzongtam a kérdésébe. Úgy éreztem, hogy itt és ekkor, a kérdéseink révén, ha csak virtuálisan is, de találkoztam Tyukodi Mihállyal – igaz, 29 évvel azután, hogy ő leírta ezt a mondatot, és 20 évvel azután, hogy eltemették őt a nagykárolyi temetőben. Találkozás egy világgal, amelybe ezek a szövegek segítettek eljutni.
Egy utazásra hívom az olvasót. Egy ember életébe utazunk, aki igen sok erőfeszítést tett azért, hogy az utazásunkhoz szükséges információkat mi, az utókor megkapjuk. Egy ember életébe, akivel én sosem találkoztam.
Vagy, másképp fogalmazva: letűnt világok antropológiájáról szól ez a könyv. Letűnt világok alatt ebben a munkában a magunk mögött hagyott 20. században élt, itt megszólaló szereplők mikrovilágait értjük, amelyek az időszaknak a megszólaltatott iratok egy egészen különös romániai magyar perspektíváját nyújtják. Azok számára, akik ebben az időszakban még nem éltek, remélhetőleg egy informatív és olvasmányos történetet tud ajánlani abból a korszakból, amelyben a szüleik és a nagyszüleik szocializálódtak, és amely gyökeresen más társadalmi, gazdasági feltételek mellett, más ideológia alapján működött, mint a mai erdélyi világunk. Azok számára, akik megtapasztalták ezeket az évtizedeket, az a különleges perspektíva adhat lehetőséget a rácsodálkozásra, amelyet a történet főszereplője a maga sajátos helyzetéből fakadóan biztosít.
Azt szoktuk mondani, hogy az antropológus a kultúra működésére kíváncsi, ezen belül pedig azokra az emberekre, akik azt a kultúrát működtetik, az ő értékrendjükre, viselkedési mintáikra, mentalitásukra, életmódjukra, stratégiáikra, normáikra, képi világukra, hiedelmeikre, szellemi örökségükre. Ezt felderítendő az antropológusok legtöbb esetben terepre mennek, adatközlőknek nevezett személyekkel beszélgetnek, megfigyelik őket, majd az így összegyűjtött adatokat kiegészítik egyéb adatokkal, például különböző statisztikák, levéltári adatok, egyéb írott források, képi anyagok adataival. A jelen munka az antropológiai szemléletet segítségével egy korábbi időszakra kérdez rá, olyan emberek életére kíváncsi, akiket már csak hátrahagyott irataik révén lehet faggatni.
A jelen kutatás tehát annyiban rendhagyó, hogy bár adatai egyetlen adatközlő gyűjteményéből származnak, ezek nem közvetlenül az adatközlőtől jutottak el a kutatóhoz. Ugyanis ebben az esetben a kutató sosem találkozott az adatközlőjével. Az információk, amelyeket ez az elemzés felhasznál, írásos formában maradtak fent. Az adatközlőnk gyűjtötte össze ezeket az iratokat a 20. század harmincas éveitől kezdődően egészen a kilencvenes évekig. A legkorábbi irat 1937-ből származik, a legkésőbbi 1997-ből. A kutatás célja az volt, hogy ennek az írásos anyagnak a segítségével megismerje az iratok főszereplőinek világát. A vizsgálat ebből adódóan egy antropológiai szemléletű mikrotörténeti elemzés: nem egy pillanatfelvétel, nem egy rövid esemény kontextuális felmutatása, amit általában a történeti antropológiai elemzések nyújtanak, hanem egy hatvanéves időszakra, ennek az időszaknak a változó társadalmi viszonyaira tekint vissza. A megfigyelés időbeli léptéke tehát az adott adatközlő életútjának felel meg, pontosabban fiatal felnőttkori időszakától kezdődően az utolsó időszakig.
Az írásban fennmaradt anyag vizsgálata nyilván számos kérdést felvet. Mennyire lehet megismerni egy ember világát, akivel ráadásul sosem találkoztunk? A 21. században, az online világ, a social media, a virtuális valóság korszakában lépten-nyomon alakulnak és virágzanak ismeretségek olyanok között is, akik sosem találkoztak személyesen. Bár az elemzés tárgyát képező élettörténet jóval a social media korszaka előtt lezárult, mégis annyiban hasonlítható ezekre a virtuális ismeretségekre, amennyiben egy olyan személlyel való ismeretségemről beszélek a következőben, akivel sosem találkoztam. A történet egyik furcsasága az, hogy csak azután kezdtem el megismerni ezt az embert, aki az iratokat összegyűjtötte és hátrahagyta, miután ő már nem volt az élők között.
A történet, amelyet sikerült felfejtenem, mégis nagyban különbözik az életrajzi típusú történetektől. Bár egyetlen személy életén keresztül követjük a történéseket, az iratok nagy száma, a levelezésben részt vevők kiterjedt köre és az iratok változatos műfaja lehetővé teszi azt, hogy sokkal összetettebb képet nyerjünk, mint amit egy szokványos élettörténeti áttekintés nyújthat, amely ugyan felsorakoztatja az emberi élet főbb fordulópontjait, de adathiány miatt figyelmen kívül hagyja azokat a hétköznapokat, amelyek elvezettek a fordulópontokig és végső soron az eredményekig. A mi esetünkben viszont egy összetett, bonyolult helyzetképet kapunk, amely tele van a hétköznapokban lüktető álmokkal, vágyakkal, harcokkal, kudarcokkal és bántódásokkal, és ezért közelebb áll az életszagú kultúrához, mint egy szokványos életrajzi monográfia. Ebben a történetben a főszereplő nem egy diadalmasan felfele ívelő pályát jár be, mint a lexikonok leegyszerűsített szócikkeiben látni – ahol többnyire azt tudjuk meg, hogy egy-egy híres személyiség mikor és hol született, mely iskolákat abszolválta, hol dolgozott, mely kiemelkedő eredményeket ért el. A mi esetünkben a kirajzolódó életút inkább hasonlít egy zaklatott EKG rajzához, tele kisebb-nagyobb kiugrásokkal, csendesebb és zavarosabb szakaszokkal, apró örömökkel, hétköznapi konfliktusokkal, olykor évekig tartó, be nem teljesülő várakozásokkal vagy reményteli újrakezdésekkel.
És ha tovább lépünk: mit tudhatunk meg vajon azokról, akikkel sosem találkoztunk? Mekkora iratanyag lenne szükséges egy megnyugtató válaszhoz? Párszáz irat? Ötszáz? Ezer irat már elég? Vagy kell kétezer? Nézem a ránk hagyott irataikról, fényképeikről felszálló port, amint lassan visszaülepszik. Emberek a fotókon, akikkel sosem találkoztam, és akik ezt hagyták hátra nekünk: a szavaikat és a fotóikat. Valamiféle nosztalgikus felvillanása egy korszaknak, amely nagyobb részének ugyan nem voltam tanúja, de most elénk tárulnak mégis a részletei a fekete-fehér tableaux vivants-okon. Az iratok sárgultak, porosak. Néhányukon már a negyvenes évektől gyűl a por. Különös, régi illat árad belőlük, amely csak a régi iratokból tud áradni. A por alatt azonban még ott lüktetnek a történeteik, és amikor elkezdtem olvasni, nem egyszerűen csak belefeledkeztem ezekbe a részletekbe, hanem olykor ott felejtettem magam a történetekben, és hónapokig, évekig benne éltem magam is ezekben. Magával sodort a történetük, miközben átéltem az örömeiket és fájdalmaikat: megtörtént, hogy egy-egy nehezebb iraton hetekig nem tudtam továbblépni. Benne éltem, mint egy moziban látott történetben. Az ő életük mozijában, mondhatnám kissé patetikusan.
A könyv, amit az olvasó a kezében tart, nem emlékkönyv: nem az a célja, hogy egy vagy több személynek emléket állítson.[1] A kérdések ugyanis, amelyeket feltesz, nem egyetlen személyre vonatkoznak, hanem egy közösségre, azaz ő mikrovilágukra.[2]
A vállalkozás célja nem kevesebb, mint betekinteni egy olyan személy világába, akivel soha nem találkoztam. Az antropológus kíváncsiskodó tekintete, amely izgatottan olvassa a valamikor élt emberek valamikor papírra vetett sorait, és a sorok között olvasva megérteni igyekszik egy letűnt világ működését.
Ezekre az iratokra úgy tekintettem tehát, mint amelyek lehetőséget adnak arra, hogy bepillantsak egy letűnt világba. A főszereplő, mivel a 20. század tízes éveiben született és a kilencvenes éveiben hunyt el, mondhatni szinte az elejétől a végéig átélte a 20. századot: kisgyermekként még megtapasztalta az első világháború hatásait, majd fiatal felnőttként a II. világháborút, a kommunista rendszerváltást, az ötvenes években megjárta a börtönt, a kényszermunkát a Duna-csatornánál, papként és tanárként élt a szocialista Romániában. A rendszer utolsó éveiben, már nyugdíjasként visszavonult egy félreeső kis faluba, majd a 89-es fordulat után, a szabadság éveiben visszatért a katedrára. Abban a különleges helyzetben volt, hogy a kommunista hatalomátvétel előtt már felnőtt volt, és megláthatta a 89-es rendszerváltást is. Történetét az teszi különlegessé, hogy mindezt egy szatmári elmagyarosodott sváb származású[3] földműves családból kiemelkedő, egyházi pályára lépett elsőgenerációs értelmiségi szempontjából látjuk. Ez a kontextus az, amely biztosítja a korábban is említett különleges perspektívát.
A világa lassan, évekig tartó feldolgozási munkafolyamat során körvonalazódott előttem. Kutatóként választhattam volna azt is, hogy felkeresem mindazokat, akik ismerték ezeket a szereplőket, ám úgy döntöttem, hogy nem ezt teszem, sőt, a munka során igyekeztem ezt elkerülni. A célom ugyanis az volt, hogy kizárólag a hátrahagyott iratok alapján építsem fel a történetet. Ez nem sikerült maradéktalanul, részben azért, mert néhány esetben mégis beszélgettem olyanokkal, akik ismerték a főszereplőt. Úgy vélem azonban, hogy ez a nagyon kevés kivétel nem befolyásolta a munka módszertanát és eredményét. A kutatás ideje alatt egyetlen olyan személlyel beszélgettem a kutatásról, aki ismerte a szereplők jelentős részét, és tudott a munkámról is, ám ezek a beszélgetések főleg módszertani és személyiségi jogi kérdéseket érintettek, és nem kértem tőle kiegészítő adatokat a témához. Másik alkalommal véletlenül merült fel egy beszélgetés során az, hogy a beszélgetőtársam személyesen ismerte az egyik szereplőt. Ám ez alkalommal is pusztán a pár mondatnyi rácsodálkozásra, egy hangulat felidézésére került sor részéről, amely adatot a jelen szöveg nem hasznosít, hanem csak visszaigazolásnak tekintettem ezt az információt. Harmadik esetben egy terepmunkám idején egyik helyi (falubéli) személy idézte fel kérdezésem nélkül a saját emlékeit, amelyekben véletlenül a történetünk egyik főszereplőjére ismertem, ám ezt is csupán kontroll-információként hasznosítottam.
És végül: mennyire lehet releváns egyetlen személy iratanyaga? Mit mondhat el arról a közösségről, amelynek adatközlőnk tagja volt? Nos, a társadalomtörténeti kutatók már felvetettek hasonló kérdéseket, és lefolytattak erről vitákat. Bernard Lepetit például javaslatot tett a mikro- és makroanalitikus vizsgálatokat folytató társadalomtörténeti kutatóknak a lépték fogalmának használatára, miközben felhívta a figyelmet arra, hogy azok a következtetések, amelyek mikroszinten érvényesek, nem feltétlenül lesznek érvényesek makroszinten is.[4] Az adatok és a következtetések relevanciáját a mi esetünkben az adja, hogy a levelek és a feljegyzések társadalmi kapcsolatok eredményeként jönnek létre, és mindig interakciót feltételeznek. Ugyan egyetlen ember levelezését, feljegyzését olvassuk, de a diskurzus, amely az iratokban megmaradt, mind arról szól, hogy egy kisebb közösség tagjai hogyan egyeztetik a mindannapokban az értékeiket és a stratégiáikat.
[1] Egy emlékkönyv egyébként már napvilágot látott Tempfli Imre szerkesztésében, ld. Tempfli (szerk.) 2000.
[2] A mikortörténelmi megközelítés lehetőségeiről és korlátairól ld. Dobossy (szerk.) 2003.
[3] A szatmári svábok betelepítéséről:
https://library.hungaricana.hu/en/view/MEGY_SZ SZ_HELYRITK_1931_szmegyei_nemet_telepites/?pg=118&layout=s (2018. 12. 20.)
[4] Lepetit 1995.
A könyv elérhetősége: az EME Kiadó honlapja