A mindennapok dokumentálása a 20. század papíralapú kultúrájában. I-II. kötet. Kolozsvár, 2021.

• 

 A kutatásról

A kultúra kutatói mindig felkapják a fejüket arra a hírre, hogy valahol egy padláson porosodik egy pár doboznyi irat, amelyről már senki nem tudja, hogy mit tartalmaz és hogyan került oda, ám első ránézésre megállapítható, hogy letűnt világok lenyomatát hordozzák. A néprajzosok, antropológusok számára a régi, poros padlásokon talált iratok ugyanúgy a terepet jelentik, mint bármely más helyszín. A padlásokról előkerülő tárgyak és iratok mindig egy olyan világról beszélnek, amely legfeljebb az emlékekben él még. A jelen munka egy ilyen irategyüttes bemutatására vállalkozik. Az iratok akkor kerültek a kutatóhoz, amikor egy felújítás kezdetén 2013-ban azt tervezték a helybéliek, hogy a padláson tárolt régi, poros holmiktól megszabadulnak. Ekkor derült ki, hogy a sok egyéb irat között az a néhány banánosdoboznyi irat összetartozik, majd nem sokkal később az is, hogy ezek mind egyvalaki által összegyűjtött és hátrahagyott iratok.

Az első vizsgálatok során kiderült, hogy a padláson tárolt iratok jelentős része egyetlen személy gyűjteménye.^[1] A gyűjteményben a legkorábbi iratok a húszas évekből valók, a gyűjtemény tulajdonosa által írt szövegek a harmincas évektől kezdődnek, a legutolsó pedig 1997-ből származik. Az iratok száma, ha a kevésbé informatív piszkozatokat is beleszámoljuk, meghaladja a kétezer-négyszázat. Műfajukat tekintve igen széles a skála: van közöttük feljegyzés, gazdasági napló, oklevél, másoktól kapott levelek, saját levelek írógéppel és indigóval készített másolata, villanyszámla, anyakönyvi kivonat, fénykép, piszkozat, megkezdett és befejezetlenül hagyott, olykor értelmezhetetlen szöveg, gyászjelentő, képeslap, kicsengetési kártya, végrendelet – azaz minden olyan irat, amely a 20. században egy emberi élet ideje alatt papíralapon létezett és félretehető volt.

Az iratanyag összegyűjtője és főszereplője a 20. század tízes éveiben született, a kilencvenes években hunyt el, azaz végigélte a századot. A gyűjtemény itt közzétett bemutatása arra a kérdésre nyújt egy megközelítő választ, hogy miként nézett ki a 20. század egy erdélyi, elmagyarosodott sváb származású, első generációs értelmiséginek számító, földműves családi gyökerekkel rendelkező katolikus lelkész nézőpontjából.

Az iratok gyűjtője elsősorban a saját levelezését tette félre. Ezt úgy tudta megvalósítani, hogy a leveleiből két példányt készített. Az általa írt leveleket ugyanis az első levelezői éveit kivéve írógéppel írta, és minden leveléről indigó segítségével másolatot is készített, amelyet megtartott magának. Így pontosan követhető nemcsak az, hogy milyen leveleket kapott, hanem az is, hogy mely leveleket küldött ő másoknak. Az általa másoknak küldött levelek másolata sokkal nagyobb számban maradt meg, mint az őneki küldött levelek. Sok esetben az általa írt levélből lehet tudni, hogy mit tartalmazott az a levél, amelyre épp válaszol, és amely nem található meg az iratok között. Nem fedezhető fel azonban szándékosság abban, hogy mely leveleket tartotta meg és melyeket nem: van olyan eset is, hogy a számára fontos személytől hosszú szünet után kapott első levelet nem tette félre, de közben megtartott olyan leveleket, amelyek rendkívül kritikusak voltak vele szemben.

Úgy tűnik, a legfontosabb az volt számára, hogy elsősorban a saját gondolatait dokumentálja. Voltak időszakok, amikor minden nap leült a gépe mellé, és leírta egy oldalnyi terjedelemben az eltelt napját. Máskor, főleg nyugdíjas éveiben témákat talált ki magának, amelyekről írt. 1989 őszén például a fogai történetét írta le: a megszületésével kezdte, az étkezi szokásairól sem feledkezett meg, végül felsorolta azokat az orvosokat, akik kezelték, és azt is elmondja, hogy milyen kezeléseket kapott. Máskor a névnapjának a történetével próbálkozik, azaz megkísérli felidézni, hogy ezen a napon melyik évben hol volt és épp mivel foglalkozott.

A saját levelezésén és feljegyzésein kívül az iratok gyűjtője számos más iratot is félretett. Nemcsak az őt magát érintő iratok, hanem a mások által másoknak írt levelek is előfordulnak az iratok között, igaz, ezek kisebb számban. Ilyenkor nyilván felmerül az a kérdés, hogy vajon mi az oka annak, hogy nála voltak ezek a levelek? Vannak olyan levelek, amelyek esetében elég jól magyarázható az, hogy miként kerülhettek hozzá, ám vannak más esetek, amikor csak találgatni lehet a levél útját. Ilyenkor be kell érnünk a feltételezésekkel: a címzett odaadhatta neki elolvasásra, mert a tartalma őt is érintette vagy érdekelhette. Levelezőlapokat is félretett, nemcsak azokat, amelyeket neki küldték, hanem olyanokat is, amelyeket ő küldött családtagjainak. Valószínűleg a családja meglátogatása alkalmával magához vette az őáltala küldött lapokat és visszavitte, majd elhelyezte az iratok között. Utólag magához vette például a negyvenes években fronton szolgáló öccse tábori levelezőlapjait, amelyeket öccse a szüleiknek küldött haza, de ugyanígy visszavette szüleitől néhány saját fiatalkori levelét, amelyekről nem volt másolata, hiszen a negyvenes években még kézzel írta meg őket.

Úgy tűnik, az évtizedek során mindig gondoskodott arról, hogy megtartsa ezeket az iratokat, és valahányszor költözött, magával vitte őket. A rendszerezésükkel vagy rendezésükkel azonban nem sokat törődött. Az iratokat kartondossziékba helyezte el, lefűzés nélkül. Az egyes dossziék tartalma csak nagyvonalakban mondható egységesnek. Kilencvenes évek iratai mellett olykor a negyvenes években keltezett levelek is előfordultak. Néha betett egy dossziéba pár iratot, ráírt egy témát, de aztán egyebeket is odatett, ezért az sosem releváns, amit a dossziéra ráírt: egy-egy dossziéban más témák és más évekből származó iratok is előfordulnak, mint amit ráírt, illetve a dossziéra felírt téma más dossziéban is bőven feltűnik. Vagy ami még gyakoribb: semmit sem írt a kartondossziéra. Azonban az egész anyagon érezni lehet azt az igyekezetet, hogy félretegyen minden olyan papíralapú informatív anyagot, amely az ő világát dokumentálja, és mint ilyen, a későbbiek során valaki(k) számára segítheti az ő világának a megismerését.^[2] A gyűjtés tudatosságáról ő maga nem egyszer ír a feljegyzéseiben. Nem kétséges, hogy tudatosan építkezett, amikor az utókor számára félretette ezeket az iratokat, ugyanis azt szerette volna, vagy legalábbis azt remélte, hogy egyszer valaki a kezébe veszi azokat. Egyik géppel írt feljegyzésében erről így merengett: „Kérdem e januárvégi reggelen: ki fogja ezt az írást valamikor is elolvasni?” (1988. január 27.)

Miközben azt mondjuk, hogy az iratgyűjtemény egy korszak képét tudja nyújtani, hozzá kell azt is tenni, hogy az iratokból kizárólag arra kapunk választ, hogy hogyan nézett ki a 20. század ebből a speciális alulnézetből. Az iratok szereplői többnyire nem tartoztak azok közé, akik a történelmi pillanatok döntéseit hozták. Nem követhetők az iratokban a nagy történelmi fordulatok, hacsak valaki a hétköznapjaiban nem reflektált ezekre. Például a II. világháború idején a testvérek Esztergomtól Szatmárig voltak szétszórva, és levelezéssel tartották egymással a kapcsolatot. A levelekben néha arról írnak a nővérei, hogy sok a sebesült abban a kórházban, ahol ápolóként dolgoznak, vagy hogy várják a döntést arról, hogy a szerzetesrendjük menekül-e vagy helyben marad, de az anyagot olvasva mindvégig ebből a békaperspektívából látjuk a történelmi eseményeket. Mint ahogy a továbbiakban is: az 1956-os eseményekre szinte egyáltalán nem reflektálnak az iratokban, az 1989-es fordulatról pedig azt írják le, amit a televízióban láttak, hiszen aki egy nagyon kis faluban lakott, azt csak ebben a formában érte el a forradalmi megmozdulás.

A forrásfeltárás problematikáját már régen felvetették a kutatók a történeti antropológiai munkák kapcsán.^[3] Ezek az iratok értékes forrásnak számítanak, de tudjuk azt is, hogy érdemes óvatosan kezelni őket: sok mindent megtudunk belőlük, ám minden információt a megfelelő forráskritikával kell kezelni. Miközben lehetővé teszik azt, hogy betekintést nyerjünk egy kisebb közösség mindennapjaiba, az iratok nem tekinthetők a korszak objektív lenyomatának. Amikor egy szöveget elolvasunk, az értelmezéséhez számolni kell azzal, hogy a szöveg írójának melyek voltak a szándékai és az érdekei abban a pillanatban, melyek voltak a lehetőségei az adott társadalmi kontextusban, milyen társadalmi elvárásrendszerrel nézett szembe, hogy épp hajlandó volt-e megfelelni ennek az elvárásrendszernek vagy sem stb.

A jelen munka célja az, hogy a fent említett elsőrendű forrásokról, a fennmaradt iratanyagról leírást nyújtson. Az iratok leírása ebben az értelmezésben az antropológiai terepnapló szerepéhez hasonló narratív forma. A kutató itt az iratokba mélyed el, ez jelenti a terepet számára, a kérdéseit az iratoknak teszi fel, és az ezekből kapott válaszok segítségével építi fel az elképzelését arról, hogy milyen lehetett az adatközlőinek a világa. Ezért a feldolgozás eredménye is leginkább az antropológiai terepnaplónak felel meg: az összegyűjtött információk egy lineáris idősíkra szervezett terepnaplóban kaptak helyet, amelyben a kutató beszámol arról, hogy mit tapasztalt a terepen. Az iratok ilyen szempontú bemutatása révén lehetőségünk van arra, hogy bármelyik évtizednél kinyithassuk a könyvet és ízelítőt kapjunk arról, hogy mik történtek azokban a napokban.

A jelen anyag olvasása közben érdemes szem előtt tartani azt is, hogy az iratok szerzője az egyes iratokat egymástól igen távoli időpontokban készítette. Ugyan mi egyszerre olvashatjuk a harmincas és a nyolcvanas években írt leveleit, feljegyzéseit, ám ezek mindegyikét ő más-más élettapasztalattal a háta mögött írta. Az eltelt évtizedek alatt nagyon sok minden történt körülötte, ő maga is sokat változott, alkalmazkodott a körülményekhez, változott a véleménye is egyes dolgokról, sőt, jól követhető az is, hogy nem egyszer megváltozott a saját múltjának saját maga általi értelmezése is. Ezekkel az állandóan változó körülményekkel is számolnia kell a kutatónak.^[4]

Amikor a társadalomtudományi kutatások során a kutatók terepen dolgoznak, többek között interjúkat készítenek az adatközlőknek kiválasztott személyekkel. Az ilyen kutatások módszerének szempontjából az interjúadatok feldolgozásának három szintjéről beszélünk. Az első szinten az adatok tulajdonképpeni bemutatása történik, a második szint az adatok interpretatív olvasata lenne, a harmadik szinten az adatok reflexív olvasatára kerül sor, amikor a kutató arra reflektál, hogy mi volt a saját szerepe az adatgyűjtésben, hogyan befolyásolta az interjúhelyzetet.^[5] Ezeket a lépéseket a jelen anyag feldolgozása során magam is követtem: a kutatást egy olyan antropológiai kutatási helyzetnek fogtam fel, amelyben a terepet az iratok jelentették, a terepmunkát pedig az iratanyag kikérdezése, azaz a feldolgozása.

Az első lépést ebben a folyamatban az adatok bemutatása, azaz jelen esetben az iratok leírása jelenti. Az iratok ilyen szintű bemutatása azért is fontos mozzanat, mert a szövegek egy része adatvédelmi okokból nem publikálható teljes egészében.[6] Ezért minden olyan iratról, amely az elemzés tárgya lett, egy tartalmi leírás készült. A leírás célja az, hogy számot adjon arról, hogy miről szólnak a szövegek.^[7]

A dossziékban nem időrendi sorrendben szerepeltek az iratok, az iratok leírása során azonban a szövegeket már időrendi sorrendbe rendeztem, hogy a főszereplő életútját, az alakuló karrierjét, a céljait, a feladatokat, amelyeket maga elé tűz, az eseményeket, amelyekről beszámol, időrendben tudjuk követni.

A kutatás első fázisában a szövegeket sorszámmal láttam el. Ebben a fázisban minden irat sorszámot kapott, a leírás alkalmával azonban kimaradtak a piszkozatok vagy értelmetlen szöveget tartalmazó lapok leírása. Az irat sorszáma a leírásban lábjegyzetekben szerepel. A következő lépésként minden iratról egy rövid leírást készítettem, amely tájékoztat a szöveg tartalmáról. Ezek a szövegek olvashatók a jelen kiadványban. A leírás módszere a levéltári fogalomrendszer szintjén a regesztának felel meg.^[8] A leírásokban jeleztem azt, hogy ki írta a szövegeket vagy állította ki az iratot, kihez szól a szöveg, mi a tartalma, esetleg, ahol releváns, hogy milyen állapotban van az irat, van-e benne javítás stb.

Külön kezeltem a keltezési dátum nélküli iratokat. Amikor a tartalmuk alapján is indokoltnak látszott, azt feltételeztem, hogy azokhoz az iratokhoz közeli időszakban keletkeztek, amelyek mellett találtam őket. Azaz, ha az előtte és utána levő iratok mind a nyolcvanas években készültek, és közöttük egyetlen iraton nem volt dátum, illetve ha a tartalmi és formai elemei (pl. a papír minősége, az írógép betűinek formája) szerint is ez volt valószínűsíthető, akkor azt feltételeztem, hogy valamikor ebben az időszak készülhetett ez az irat is, ezért az ilyen iratot a nyolcvanas évekhez, a datálás nélküli iratok fejezetbe tettem. Megtörtént, hogy segítségemre volt az, hogy egy dátummal ellátott levél másolatával azonos lapon szerepelt egy datálatlan levél, ez esetben feltételeztem azt, hogy a dátum nélküli szöveg valamikor a dátummal ellátott szöveg születése körül íródhatott, hiszen mindkettőre ugyanazt a lapot használta az írógépben. Más esetekben a szöveg tartalmából következtettem a keltezés időpontjára. Minden olyan esetben, amikor a keltezés időpontja nem szerepel az iraton, hanem az csak következtetés eredménye, zárójelbe tettem a dátumot, esetleg a dátum egy részét, és ehhez a dátumhoz soroltam be az iratot. A következtetett dátumok vagy dátumrészek mindig zárójelben szerepelnek.

A második értelmezési szint a szövegre történő reflexió. Ezen a szinten azt próbáltam meg felfedni, hogy mennyire lehet ebből az időtávlatból megérteni a szöveget, milyen összefüggések fedezhetők fel az egyes szövegek között, milyen utalások, rejtett jelentések bújnak meg bennük. A szövegek leírása után olykor kutatói megjegyzéseket tettem az iratok megértését elősegítendő. Ezt a típusú kutatói diskurzust a dőlt betűtípus használatával is elkülönítettem az irat leírásától.

A feldolgozás folyamatában fontosnak tartottam a tudományos tény fogalmára való odafigyelést, pontosabban annak a szigorú megfigyelését, hogy az információt kitől kapjuk, és neki milyen szándékai vannak, miközben ezt az információt disszeminálja, miközben mindvégig tudatában voltam annak, hogy ezek a szövegek nem egy objektív valóságot mutatnak be, hanem pillanatnyi, bonyolult társadalmi interakciók eredményeképpen születtek, és azokat a világ megértésére tett egyéni erőfeszítések csiszolták. A vizsgálati anyagban előbukkan olyan helyzet, amelyekben a főszereplő két magyarázatot is felvázol ugyanarra a helyzetre, például akkor, amikor 1979-ben elmozdítják a szolgálati helyéről. Mindkét magyarázat más és más személyeket sejtet az elmozdítása mögött, mindkettő súlyos vádakat tartalmaz velük szemben, ám ő egyiket sem tudja sem ellenőrizni, sem bizonyítani. A két magyarázatot először egyazon levelében írja le, mintegy kérdezve, hogy vajon melyik lehet igaz, ám erre látszólag nem kapott választ. Azonban ő később sem gondolt arra, hogy ha az egyik igaz lett volna, a másik biztosan nem, és a későbbiekben a helyzettől függően hol az egyiket, hol a másikat hangoztatta. Az elmozdításának nyilvánvalóan lehetett valamiféle oka, ezt azonban ő vagy nem tudta felderíteni, vagy nem tudta elfogadni azt, mi pedig csak arról tudunk tudomást szerezni, amit ő közvetít nekünk erről.

Az iratok leírásához fűzött kutatói kísérő szövegek néha csak összefüggésekre mutatnak rá, máskor viszont diskurzuselemzésre vállalkoznak, amikor felteszik a kérdést, hogy miért épp akkor és épp azt mondják a szereplők. A diskurzuselemzés módszerét használva arra voltam kíváncsi, hogy ki állítja magáról, hogy az igazság birtokában van, és állítását hogyan próbálja meg nyílt vagy rejtett hatalmi narratívákkal igazolni.[9] Köztudott, hogy egy közösségben élő egyén azáltal építi fel saját magát és a saját világát, hogy élőszóban vagy leírt szövegekben megfogalmazott történeteket mond el magáról a közössége tagjai számára. A mi esetünkben több mint kétezer irat megannyi narratíva arról, hogy az adatközlő és társai mit gondoltak arról, ami történt.

Ugyanakkor annak is tudatában voltam, hogy mind a kutatói lapszél-szövegek, mind maguk a leírások is bizonyos mértékben a saját interpretációmat nyújtják a szövegekkel kapcsolatban, és mint ilyenek, ezek a rejtett jelentések megfejtésére törekedő hermeneutikai megjegyzések maguk is konstrukciók. Az iratok leírás általi bemutatása is egy narráció keretében történik: a kutató a narrátor, ő meséli el azt, hogy mit olvasott ki ezekből az iratokból. A Ki a mesélő? kérdésre tehát a válasz ez: a jelen szöveg írója meséli el az adatközlő életét a maga értelmezésében, az adatközlő által hátrahagyott iratok tükrében.

A harmadik értelmezési szint a szerző reflexiója saját kérdéseire, szerepére. Saját utam, amelyet a szövegek értelmezése során bejártam, már csak azért is izgalmas volt, mert az én utam, amelyen a megértés felé elindultam, nem az alább látható lineáris idővonalat követte. Nem lévén ugyanis más útmutatóm, egyszer csak kinyitottam az egyik dossziét és elkezdtem az iratok olvasását, valahol a történet közepén. Ezért aztán fokozatosan rajzolódott ki az, hogy ki is a főszereplő, mi az egyes szereplők helye a főszereplő életében, míg végül lassan érthetővé vált a többiekhez való viszonyának az alakulása is. Az anyagról készült elemzésben kontextusba helyeztem az adatokat, információkat, rámutattam az összefüggésekre, viszonyokra, miértekre és hogyanokra, és megpróbáltam olvasni a sorok között.[10] És itt kaptak helyet a saját reflexióm is azzal kapcsolatban, hogy mi az én szerepem ebben a történetben. A kutatás közben kialakult bennem egyfajta tudós empátia a szereplőkkel kapcsolatban, ahogy azt az elemzésben említettem[11], amikor az évekig tartó feldolgozás során mind közelebb kerültem hozzájuk, olvastam a jobb és a rosszabb napjaikról, sikereikről és kudarcaikról, bánataikról és örömeikről.

Szerkesztési elvek

Az iratok tartalmi ismertetése során és az elemzésben is olykor részleteket idézek egy-egy irat szövegéből. Ezekben az esetekben megtartottam az adott szöveg írásmódját, még akkor is, ha abban helyesírási, fogalmazási vagy gépelési hibák vannak. Azért jártam el így, mert úgy vélem, igen nagy relevanciája van az írásmódnak, a fogalmazásnak és a hibáknak is. Annak például, hogy egy szövegben fogalmazási vagy helyesírási hibák vannak, több oka lehet: visszavezethető az adott személy iskolai képzettségére, esetleg arra, hogy gondja van az adott nyelven történő fogalmazással, vagy akár arra, hogy idős korú, és ezért nehezebb számára az írás, vagy csak zaklatott lelkiállapotban írta a szöveget. Az idézett szövegeket tehát szó szerint közlöm, a hibákat nem javítottam, és nem is jelzem ezeket az idézés során. Minden idézőjelben szereplő szöveg esetében ez azt jelenti, hogy az eredetiben így szerepelt az adott szöveg.

A leírások után következő kutatói reflexiók, kiegészítések mindig elkülönítve, dőlt betűkkel szerepelnek. Az iratokat a könnyebb tájékozódás érdekében tízévenként rendeztem fejezetekbe, és minden tízéves ciklus után következnek az arra a tíz évre tehető, datálatlan iratok. Ez a tízéves fejezeti kezelés azonban kizárólag a kiadvány használhatóságát hivatott elősegíteni. A kiadványhoz nem készült névmutató és helymutató, ugyanis a levelezésben részt vevőknek csak egy része azonosítható, ám adatvédelmi okokból voltam kénytelen lemondani a személyek azonosítását lehetővé tevő áttekintések készítéséről.

Adatvédelem, személyes adatok

A vizsgált iratok túlnyomó többsége a 20. század második felében született, az utolsó 1997-ben. A jelenkori társadalom kutatói számára dilemmát jelent az, hogy milyen lépésekre van szükség az adatközlők személyi adatainak védelme érdekében. Kérdéssé válik ilyenkor az, hogy milyen mértékben kell titkosítani az adatközlők adatait a kutatási eredményeink publikálása alkalmával ahhoz, hogy az adatközlők jogai ne sérüljenek, ám a kutatás relevanciája megmaradjon. A szakirodalomban arra is van példa, hogy egyes kutatók a teljes titkosítást választották, mások azonban úgy vélik, hogy veszítene a bemutatott anyag hitelességéből az, hogyha az adatok közlőinek identitását a háttérben hagynák.

Mint az elemzésben is jeleztem, a jelen anyag esetében is komoly dilemma volt ez: mi történjen azokkal az azonosítható személyekkel, akiket emlegetnek ezekben a szövegekben, vagy akiknek a levelei ott vannak a gyűjteményben. Igaz ugyan, hogy a személyek jelenős része egyáltalán nem azonosítható, hiszen számos esetben a levél címzettjének csak a keresztneve szerepel – vagy még az sem, és sok azonos keresztnevű címzett sem ugyanaz a személy, mégis ez egy igen fontos probléma volt végig. A több mint kétezer irat ugyanis olykor teljes névvel is említ személyeket, akár érzékeny kontextusban: személyes ellentétek, családi konfliktusok, közösségi feszültségek rajzolódnak ki az iratokból. Méltán gondolhatunk arra, hogy ilyenkor érdemes titkosítani a szereplők nevét. Ám ha minden szereplő esetében így járnánk el, akkor jelentős történeti, kultúrtörténeti adatok vesznének el. A szövegek többször említenek fontos egyházi, közéleti személyiségeket, mint például Scheffler János és Márton Áron püspököket is. Titkosítani kellene-e az adatokat az ő esetükben is? Ha igennel válaszolnánk, és minden személy nevét titkosítanánk, akkor a társadalomtörténeti, egyháztörténeti jelentőségű adatok vesznének el. Ha viszont nemmel válaszolunk a kérdésre, azaz egyáltalán nem titkosítunk személyes adatokat, akkor a többi, a szövegekben említett személy jogai sérülhetnek.

Az adatvédelemmel kapcsolatos törvények áttekintése, valamint adatvédelmi szakemberrel való konzultálás után végül úgy döntöttem, hogy részben igennel válaszolok erre a kérdésre, azaz részben alkalmazom a titkosítást.[12] Bár a személyi adatok védelmével foglalkozó törvény megengedi a személyes adatok tudományos, történelmi kutatási célú felhasználását, mégis úgy döntöttem, hogy az eredmények publikálása alkalmával mindent megteszek azért, hogy az érintett személyek jogai ne sérüljenek. Ezért tehát azok a személyek, akik bizonyíthatóan nincsenek már az élők sorában, de jelentős volt a szerepük az adott kor közösségi életében, a saját nevükkel szerepelnek. A többi szereplő azonban megváltoztatott névvel vagy név nélkül jelenik meg. Ez a megoldás azért is tűnt alkalmazhatónak, mivel az iratok feldolgozása, elemzése során nem történettudományi, egyháztörténeti, hanem kizárólag társadalomtudományi kérdések foglalkoztattak, és a munkám társadalomtudományi, antropológiai célokat követ. Bár személyekről van szó benne, nem magukra az egyes személyekre, hanem a személyek által alkotott társadalmi hálózatra, az ő világukra, társadalmi valóságukra kérdezett rá ez a kutatás.

[1] Az anyag elemzését külön kiadványban tettem közzé: Szikszai Mária: Letűnt világok antropológiája és a megismerhetetlen különös szépsége. Szociális kapcsolatháló és kulturális gyakorlat az írógép korszakában. EME Kiadó, Kolozsvár, 2020.

[2] Szikszai 2020. 10–13.

[3] Ld. erről: Sebők Marcell (szerk.): Történeti antropológia. Replika Kör, Budapest, 2000.

[4] Van, aki épp erre mutat rá a saját kutatásai kapcsán: Giovanni Levi szerint a mikrotörténelem nem más, mint folytonosan alkalmazkodó konfigurációk között létező és folyamatosan módosuló viszonyok értelmezése, ld. Giovanni Levi: A mikrotörténelemről. In: Sebők Marcell (szerk.): Történeti Antropológia. Replika Kör, Budapest, 2000. 143.

[5] Mason, Jennifer: A kvalitatív kutatás. Jószöveg Műhely, Budapest. 2005. 69.

[6] Az adatvédelemről ld. az Adatvédelem, személyes adatok című fejezetet.

[7] Az itt bemutatott anyag nem tartalmazott naplókat. Naplófeljegyzéseiből már közzétett szemelvényeket Tempfli Imre 2000-ben [Tempfli Imre (szerk.): „Lendítse, kistestvér!” Válogatás dr. Tyukodi Mihály írásaiból és néhány róla szóló méltatás. EuroPrint Kiadó, Szatmárnémeti, 2000.] Az ott közzétett szemelvények forrása nem azonos a jelen anyagban felhasznált forrásokkal.

[8][8] A regeszta „tájékoztatási célú, az egyes iratok szintjén készült segédlet. A levéltári anyag következő fő jellemzőiről tájékoztat: jelzet, nyelv, kor, tartalom. Ezeken kívül még egyéb speciális adatokat – például: az irat anyaga, az iraton lévő pecsétek száma és állapota, a térkép léptéke – is tartalmazhat.” https://mnl.gov.hu/mnl/ol/leveltari_szakkifejezesek (2020. 05. 14)

[9] Ld. Carver, Terell: Diskurzuselemzés és a „nyelvi fordulat”. Politikatudományi Szemle 2004. 4. 146. Online: https://adoc.tips/diskurzuselemzes-es-a-nyelvi-fordulat.html (2020. 08. 06.)

[10] Szikszai 2020.

[11] Szikszai 2020. 37.

[12] Ez a megoldás, az álnevesítés eljárása, amelyet a jelen kutatás alkalmaz, mindenben megfelel az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2016/679 sz. rendeletének (GDPR). Ld.: https://eur-lex.europa.eu/legal-content/HU/TXT/PDF/?uri=CELEX:32016R0679&from=HU (2019. 04. 10.)