Megjelent:

Szikszai Mária: Az írás mint a kulturális időutazás eszköze. Korunk 2021/7. 31-42.

Rezümé:

Amikor a népi kultúrában szocializálódó egyén kilép a rurális, földműves-állattenyésztő kultúrából és az értelmiségi pályát választja, maga mögött hagyja a népi kultúrára jellemző oralitás világát is, és ettől kezdve a kommunikációjának nem a szóbeliség lesz a fő eszköze, hanem az írás. Ezekre az esetekre mondhatjuk azt, hogy a mesélő ember (homo narrans) attitűdjét felváltja az író ember (homo scribens) attitűdje. A tanulmány azt vizsgálja meg, hogy melyek voltak azok a legfontosabb alkalmak, amelyek egy 20. századi elmagyarosodott sváb származású első generációs értelmiségi lelkészt szövegek gyártásához vezettek.

Részlet:

"Mi lenne, kérdezte egyszer valaki, ha létezne egy olyan technológia, amely az elménk tartalmát átrepítené az időn és téren keresztül, és egyenesen valaki más elméjébe teleportálná? Ha létezne egy olyan technológia, amely nagy távolságokon keresztül is működne, és amely el tudná küldeni a gondolatainkat a jövőbe, ám mégis olyan egyszerű lenne, hogy egy gyerek is használhatná? Sci-finek tűnik az elképzelés? Pedig nem az. Ez a technológia már létezik: nem az intenet vagy a mobiltelefon az, hanem az írás.[i] Ebben a megközelítésben az írás egy eszköz, amely lehetővé teszi a gondolatok időutazását. És ha elég tudatosan használjuk, akkor az önnön emlékezetünk megépítésének eszközévé válhat. Erről szól az alábbi történet.

Az írás általános elterjedését a szakirodalom az írás demokratizálódásának nevezi, amely folyamat kezdeteit az európai kultúrában egyes kutatók ezt az ókori görögökig vezetik vissza.[ii] A fonetikus ábécé használatának ugyan vannak korábbi nyomai is, de a görögök voltak az elsők, akik egy olyan általánosan alkalmazott írásrendszert és ennek megfelelő íráskultúrát vezettek be, amely nem csupán egy kisebb társadalmi csoporthoz (például papsághoz vagy állami adminisztrációhoz) kötötte az írást. Ők ugyanis úgy vélték, hogy az íráshoz nincs szükség különleges felhatalmazásra[iii], hiszen az írás mindenkié. Josephus Flavius a hellén írásbeliség kapcsán panaszkodik is erre az új stratégiára, arra, hogy a helléneknél mindenki jogosult írni, majd arra is, hogy ebből következően az írásaik tele vannak ellentmondásokkal.[iv] A görögök tehát sokat írtak, sokan írtak és sokfélét írtak. Az írás különleges helyzete náluk az írás szociopolitikai alkalmazásában is rejlik, mondja Jan Assmann, amikor azt elemzi, hogy hogyan van jelen az írás és az emlékezés a korai magaskultúrákban. Ő mutat rá arra is, hogy a görög írásrendszer és írásos kultúra megszilárdulásával történik meg az a fordulat, amely nyomán az írást nem az uralkodó osztály vagy az istenség kommunikációs eszközeként értelmezik, hanem egy ezektől távol álló hatalmi légüres térben, amely kedvezett a görög szóbeliségnek az írásbeliségbe való beáradásának.[v]

Az írás demokratizálódása tehát nagyrészt a régi görögöktől eredeztethető. Bár nagyon sok idő telt el azóta, mégis az, hogy nem csak joga van mindenkinek az íráshoz/olvasáshoz, hanem a népesség túlnyomó többsége tud is írni és olvasni, csak lassan teljesedett ki.[vi] És bár még ma sem tartunk ott, hogy a világon mindenkinek lehetősége legyen megtanulni írni és olvasni, elég egy pillantást vetni a folyamat történetére és azonnal látjuk, hogy nem az Assmann által részletesen tárgyalt ókori egyiptomi, mezopotámiai vagy izráeli mintát követtük, amely arról szólt, hogy csak bizonyos társadalmi vagy foglalkozási csoport (állami adminisztráció, kereskedők, papok) használhatták az írást, hanem a görög modellt követjük, amely szerint az írást mindenki használhatja, és mindenki jogosult szövegeket írni. És innen már csak egy lépésre van az, hogy az írás elterjedésével egyszerre növekedett azok száma is, akik az írást az önkifejezés eszközének is tekintették. Ez a folyamat mára már ott tart, hogy a 21. században egyes országokban lassan több lesz az író, mint az olvasó, legalábbis néhol már erről kezdtek el cikkezni.[vii] Azt valóban mindannyian tapasztaljuk, hogy az utóbbi évtizedekben olyannyira elszabadult a tartalomgyártás, hogy már az egyes szakterületeken megjelent kiadványokat is alig lehet számon tartani, és mivel a szociális média felületei is a mások által gyártott tartalmakból élnek meg, nyilván ezek a felületek is arra biztatják a felhasználókat, hogy írjanak, tartalmakat gyártsanak, és nem arra, hogy olvassanak. Ezért aztán néha úgy tűnik, hogy mára már mindenki szerző szeretne lenni, és csak kevesen olvasók.

A jelen történetünk főszereplője 1916-ban született, és az ő idejében ez még nem volt ennyire így.[viii] Mihály szatmári földműves paraszti családból származott, szülei a 19. század második felében születtek – az édesapja 1876-ban, édesanyja 1881-ben. Az elmagyarosodott, sváb származású szülők iskolázottságáról nincsenek adatok. Azt biztosan tudjuk, hogy a családban a magyar nyelvet használták. Azt is tudjuk, hogy bár az édesanyja tudott írni-olvasni, az életükben az írásnak nem volt túl nagy szerepe.  Az édesanya számára az írás alkalmait a távol került gyerekeikkel való kapcsolattartás igénye teremtette meg. A levelezésből jól érzékelhető az, hogy a családi munkamegosztásban a levelek írása a női munkák közé tartozott. Az édesanya kézírása szép dőlt betűs, egyenletes, jól olvasható, kissé szálkás, helyesírása viszont bizonytalan, mint azé, aki nem gyakorolta eleget az írást."

[i] A kérdés felvetését lásd: The Secret History of Writing. From Picures to Words. BBC, 2020. https://www.bbc.co.uk/programmes/m000mtmj (2020. 02. 20.)

[ii] Ld. Goody, J.: The Logic of Writing and the Organization of Society. Cambridge, 1986, hivatkozik rá Assmann, Jan: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezet és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Budapest, Atlantisz Kiadó, 2004. 2004. 253.

[iii] Assmann 2004. 261.

[iv] Assmann 2004. 263-264.

[v] Assmann 2004. 262.

[vi] Ld. Tóth István György: Literacy and Written Culture in Early Modern Central Europe, CEU Press, Budapest, 2000

[vii] A jelenség további taglalására és a következmények körvonalazására itt nincs lehetőség. A sajtó időnként felveti ezeket a kérdéseket, lásd: https://www.huffpost.com/entry/how-to-keep-books-alive_b_5953820  (2020. 02. 20.) A cikk az Egyesült Államokra utal, de a jelenségről nem csak ott beszélnek, hanem Euróbában és máshol is, lásd pl. Finnországban: https://blog.homeforfiction.com/2018/01/22/writers-readers-downside-publishing-freedom/,  (2020. 02. 20.), Indiában: https://timesofindia.indiatimes.com/life-style/books/features/india-could-soon-have-more-writers-than-readers-ruskin-bond/articleshow/69197293.cms  (2020. 02. 20.). A könyvkiadás iparága növekedni látszik –leszámítva nyilván a 2020-ban kezdődött pandémia időszakának átmeneti visszaesését.

[viii] A történetéről részletesen itt írtam: Szikszai Mária: Letűnt világok antropológiája és a megismerhetetlen különös szépsége. Szociális kapcsolatháló és kulturális gyakorlat az írógép korszakában. EME Kiadó, Kolozsvár, 2020, a mindennapok papír alapú dokumentálásáról pedig itt: Uő: Levelek egy letűnt világból. A mindennapok dokumentálása a 20. század papíralapú kultúrájában. I-II. kötet. EME Kiadó, Kolozsvár, 2021.